Berta Ági: Miért lettem Suskás

hétfő, 2014. január 20.

Első felvonás

A suska-kör 2008. novemberében jött létre, én 2009. februárjában csatlakoztam – pontosabban a márciusi piacon voltam először, hiszen kicsit várnom kellett. Ezt csak azért írom le, hogy érzékeljétek, mennyi idő telt el azóta.

Az útkeresésem már jóval korábban elkezdődött. Valamikor 2007. elején, amikor ráébredtem, hogy képtelenség versenyre kelni az iszonyú inflációval úgy, hogy a vállalkozásokat kiszipolyozzák, tehát nem tudnak olyan fizetést adni a dolgozóiknak, ami reálisan szükséges lenne, hogy legalább ne kerüljenek folyamatosan lejjebb. Azt már a 90-es években is tudtuk, hogy a gondoskodó állam egy teljes képtelenség – és itt nem a szocializmusról beszélek, az átkosról, hanem a „gazdag” nyugati országok szociális hálójáról, amelyeken jókora lyukak tátongtak az évezred vége felé.

Tehát olyan volt ez, mint a rossz álom, amiből valahogyan fel kellett ébrednem. Mondjuk a lottó főnyereményben sosem tudtam hinni, bár adtam egyszer-egyszer esélyt a szerencsének, hogy rám röhögjön, de magam sem gondoltam komolyan.

Tehát 2007-et írtunk, és történtek dolgok, amelyek arra késztettek, hogy felébredjek ebből az álomból, megtaláljam azt a megoldást, amitől az életem nem arról fog szólni, hogy rabszolgaként dolgozom naponta akárhány órát, hogy egy kicsivel több legyen a fizetésem, miközben nem tudok lépést tartani az áremelésekkel, és amikor otthon sikerült spórolósra venni a figurát és kevesebbet fogyasztani, a megtakarítást azonnal elvitte valami váratlan áremelés, kiadás, változás.

Sosem ilyen életre vágytam, amikor mindig csak annyim van, hogy éppen nem halok éhen. Valamiért én mindig gazdagnak éreztem magam, és kezdtem érteni, hogy ez nem azon múlik, mennyi pénzem van. Amikor odáig jutottam, hogy nem tudtam megcsináltatni a háztartásomban apró dolgokat, magam pedig csak korlátozottan tudom elvégezni, nagyon elkeseredtem.

Egész jól működött, hogy a szomszédot hívtam, ha csöpögött a csap, a barátnőmhöz vittem a kabátot, ha zipzárt kellett cserélni… de mi van, ha nincs olyan a környezetemben, aki ért ahhoz, amire nekem szükségem van? És miből fizetem meg? A szomszédnak vittem egy tányér sütit, a barátnőmnek ajándékoztam olyasmit a holmijaim közül, amire szüksége volt, de megvenni nem tudta volna. De mit adjak a vízvezeték-szerelőnek, vagy a mosógépszerelőnek? Ráadásul, ha nem is nyitott arra, hogy szívességgel viszonzom a munkáját?

Valahol motoszkált bennem, hogy hallottam én ilyen közösségekről, ahol kiterjesztették ezt a bizonyos szívességi rendszert, és nekiláttam tanulmányozni a témát az interneten. Elkezdtem beszélgetni az ismerőseimmel, barátaimmal arról, hogy milyen jó lenne. A beszűkülő anyagi lehetőségeinket ki lehetne így terjeszteni. Hát nem találtam nagy lelkesedésre, azt hiszem nem is értették. Így maradt a további keresgélés.

Egy nap találtam egy írást egy lánytól, aki a százhalombattai kezdeményezésről írt, ahol az önkormányzat az idősgondozás és a napközi összekapcsolását tervezte ilyen módon. Ami egyébként egy nagyszerű ötlet! Aztán az ő neve után – úgy hívják Szilveszter Gabi – kapcsolatot találtam az EzVan Kiadóval. Tudom, ez nem volt cél, de én ezen az úton jutottam el ide. És nagyon örültem. Óh, hát Karcsi és Juli, őket ismerem. Nahát, ők is erre tartanak. De jó! Pár hónapja kezdték? De jó! Akkor szinte a kezdeteknél kapcsolódhatom hozzájuk. Mondhatjátok, ez is az én lustaságom, hiszen nem fogtam neki létrehozni a magam csapatát, a magam elvei szerint, hanem lecsaptam az első kész lehetőségre. Ez így igaz.

Kezdetben nagyon izgalmas volt megnézni a filmrészletet, bemutatkozni, elmondani, hogy miért is vagyok itt, meghallgatni a többieket, hallgatni a kérdéseket és Karcsi válaszait. Aztán – és tényleg csak azután, hogy ez lezajlott – jött a kipakolás, mindenki hozott valamit önmagából. Friss kenyér, befőtt, szendvicskrém, némi friss zöldség, selyemképek, palacsinta, könyvek, kinőtt gyerekruhák – csupa érték, csupa kincs! És mustráltuk egymás holmiját, készítményeit… beszélgettünk, csicseregtünk, ismerkedtünk.

Ez volt a suska hőskora, a kezdetek, és nagyon élveztük. Akik akkor ott voltunk, a mai napig jó kapcsolatot ápolunk egymással, abban az esetben is, ha éppen ritkán találkozunk. Karcsi minden alkalommal feltette a kérdést: „Miért nem vagyunk többen?”

Második felvonás

(Piac-e a piac? Vagy jobb lenne másként hívni?)

Később kicsit unalmassá vált, hogy minden alkalommal megnézzük a filmrészletet, és ha kevés új jelentkező akadt, a bemutatkozás is kezdett unalmassá válni, így ki-kimaradtam a beszélgetésekből, vagy igyekeztem akkor kapcsolódni, amikor az „uncsi” részeknek vége volt. Nem értettem még, mennyire fontos ez a dolog mindannyiunk szempontjából. Nem értettem, mennyire fontos szűrő ez, és szükséges, hogy senki ne tévedjen el. Mindenki, aki közénk keveredik, pontosan értse, miért vagyunk együtt.

Karcsi válaszaiból, ugyanis rengeteg tudást kaptunk arról, kivé válhatunk a tudatosodás útján. Az alapot Ghis és Mado írásai és interjúi adták, és az ezvan-könyvek. Utána kipakolni a holminkat és cserélni egészen más volt. Nem is a „piac” volt a lényeg, hanem a beszélgetések. Persze örültünk, ha felfedeztünk valamit, amire rég vágytunk, de nem jutottunk hozzá, és örömmel sütöttünk-főztünk, varrtunk, készítettünk szappant, fogpasztát… aminek azonban sokkal kisebb jelentősége volt.

Az alap sokkal inkább az volt, hogy tudatára ébredjünk saját teremtő erőnknek, kreativitásunknak, kitaláljuk, mivel is tudnánk hasznára válni egy – önellátó – közösségnek. Mert a suska kísérlet arra, hogy az adósságpénz helyett egy magas szellemi erővel átitatott saját csereeszközt bocsátsunk ki, amely nem inflálódik és a haszna nem valaki másnak a zsebében landol, hanem az a közösségben marad.

Karcsi egyik kedvenc példája volt a Svájcban dolgozó magyar nő, aki egy helyi iskola számára kellett beszerezzen dolgokat – nekem is kedvencem, mert jól példázza az eltérő gondolkodásmódunkat, és pénzhez való viszonyunkat. A történet kb. annyi, hogy az asszony rövidesen letette a listát az igazgató elé, aki átfutotta és visszaadta a nőnek, hogy ez így nem lesz jó. Majd el is magyarázta, miért. A lista ugyanis a LEGOLCSÓBB beszerzési helyeket tüntette fel, tehát a látszólag leggazdaságosabb megoldást választotta, ám az igazgató elmagyarázta neki, hogyan kellett volna gondolkodnia: megnézni, hogy mi az, ami a városban kapható, ha ott nincs a keresett dolog, akkor körülnézni a közelben, végül az országban (hát Svájc nem egy nagy ország) – és ha ezek után nem talál megfelelőt, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy szükségünk van-e az adott dologra.

Vajon nem jellemző-e, hogy arra vagyunk kondicionálva, hogy semmilyen más szempontot ne vegyünk figyelembe, csak azt, hogy olcsón vásároljunk? Talán nem ezért történt Magyarországon az, amit naponta tapasztalunk? Hogy a „kici ócó kínai” cuccok elárasztottak bennünket? Ez volt az igényünk! Nem harcoltunk meg az iparunkért, a földjeinkért! Nyerészkedni akartunk mindenek felett, és senki sem mondta el, hogy a pénz az nem „termék”, hanem csak egy eszköz. Senki nem mondta el, hogy minden bajunk a kamat és a következményeként bekövetkező folyamatos infláció miatt van? Hogy nem arra koncentrálunk, hogy megismerjük a valós – szellemi és fizikai – igényeinket, hanem arra, hogy sok pénzünk legyen?

Kicsit elkanyarodtam, de térjünk vissza a suskaPIAChoz. Amíg egy-egy piacon viszonylag kevesen voltunk, szinte mindenki beszélgetett pár szót a többiekkel. Hogy csak magamról beszéljek, sokszor szívesebben üldögéltem és beszélgettem néhány emberrel, mint jártam az asztalokat, és vásároltam. Annak ellenére, hogy szeretek piacra járni… persze, ha szükséges valamit vásárolnom. Imádom a szép színes zöldségeket, a gusztusosan kirakott árukat… Gyengém a könyv, minden változatban, lehet új vagy használt…

Aztán egyre többen érkeztek, ahogy beszéltünk másoknak erről a lehetőségről, kísérletről, úgy egyre többen lettünk. A szájhagyománynak azért vannak olykor hátrányai is. Mindenki másképp fogja tovább adni a történetet, így a végére alaposan eltorzulhat. Ahogyan a hagyományaink is jócskán eltorzultak az évezredek alatt, és teszünk dolgokat anélkül, hogy belegondolnánk az értelmébe.

Ahogy nőtt a kör – és érkeztek ugyan olyanok, akiknek közöttünk van a helye – nagyobb lett a személyek cseréje. Egy vagy két alkalom után elmentek. Mivel elkülönült térben zajlott a „piac” és a bemutató, én sem ültem ott minden alkalommal, és kialakult, hogy a kurrens áruk elfogytak, mire az előadásról kijött a nép. Ez egy kis feszültséget teremtett, de még alig volt érzékelhető, még mindig a személyesség volt az alap.

Az a tény, hogy nem volt állandó helyszín, és mi beletörődtünk, hogy ezt valaki más tegye helyettünk – keresse a helyet – oda vezetett, hogy bíráltuk a helyszínt, de nem sokat tettünk annak érdekében, hogy a helyzet megváltozzon. Illetve… és álljon itt egy rövid történet a diósdi kezdeményezésemről. Meggyőződésem, hogy a cserekörök alapvetően helyi kezdeményezésekként tudnak jól működni. A „nagypiacon” tanulunk, ismerkedünk, begyakoroljuk a működést, majd hazamegyünk, és a saját környezetünkben megszervezzük a saját piacunkat. Később ismét összejövünk, elmondjuk egymásnak a tapasztalatainkat… hazavisszük és átadjuk. Így fejlődik a rendszer. A „nagypiac” mindenképpen egy korlátozott lehetőség, hiszen egyszerre csak néhány ember tud kommunikálni, hacsak a Kongresszusi Központot nem béreljük ki  De így is van ez rendjén.

Az én diósdi kezdeményezésem abból indult ki, hogy sokan vannak a faluban, akik nyugdíjasok, esetleg kismamák és marad idejük a gyerek mellett, vagy nincs munkájuk. Mindannyian értékesek és bizonyára akad közöttük akik megértik az idők szavát és tudnak csatlakozni egy ilyen közösséghez. Különösen ehhez, ahol mindez egy magas szellemi igényességgel is párosul – tehát nem a fogyasztás, vagy a spórolás a cél, hanem egymás támogatása, a belső út keresése.

Az ötlet abból is adódott, hogy Zsuska és Eric a közelben laktak, volt már náluk is hasonló összejövetel, én pedig még náluk is jobban megközelíthető helyen voltam, és a nappalim igazán jó helyet tudott adni egy ilyen találkozónak. Úgy próbáltam szervezni, hogy legyen közöttünk régi suskás – akkoriban kb. 2 éves volt a suskakör – és jöjjenek újak is, akiket ismerek, de jöhetnek teljesen idegenek is. Úgy terveztem, hogy mindig mást nézünk, bár elsőnek mi is azzal a bizonyos filmrészlettel kezdtünk, aztán bemutatkoztunk, mindenki elmondta honnan jött, mit csinál – ahogy tanultuk – és nem volt ugyan tilos a piac, de nem is volt cél. Ami egy kicsit másként működött, az a batyus büfé volt. Én magam is készültem, és kértem, hogy mindenki hozzon valami csekélységet. A beszélgetés után pedig kivonultunk, teát készítettem és a cseppnyi konyhámban a terített asztal körül folyt a beszélgetés tovább.

Az időpontot úgy szerveztük, hogy éppen két nagypiac közé esett. A cél mindenképpen a régi és új tagok összekapcsolása volt, lehetőség szerint „egy napi járóföld távolságon” belül. Tavasszal és ősszel volt is néhány alkalom még 2010-2011-ben. Sajnos nem alakult ki nagyobb kör, és vannak többen akik rendszeres látogatói a nagypiacnak, ám ez csak szórvány maradt. Talán az is közrejátszott ebben, hogy nem hétvégén, hanem általában péntek estére hívtam össze a csapatot, és nem is követtem őket utóbb, nem kérdeztem meg, vajon tetszett-e nekik, mit tudnának ezzel kezdeni.

Harmadik felvonás

(Karcsi dimenzióváltása)

2011. őszén, Karcsi dimenzió váltása után felmerült az a kérdés, hogy mi lesz most? Karcsi maga volt-e a suska, ő volt-e a forrás, mert ha igen, akkor az egész menthetetlenül széthullik. 2011. februárjában Karcsi meghívott előadóként sok érdekes dolgot mondott (Apokalipszis mostanság) a HVS rendezvényén. Főként arról, hogy ha valaki akar valamit, soha ne várjon másra, hanem menjen és csinálja. Elmondta ezt persze a suskakörös beszélgetéseken is. Többször.

Már pedig az emberek jó része ahhoz van szokva, hogy megvárja, míg VALAKI létrehozza, megcsinálja, kiharcolja… vagyis üldögél a kerítésen, kívülről szemléli az eseményeket, és csak akkor jön le onnan amikor már akadt egy olyan ember, aki nem csak nézelődik, beszél róla, hanem csinálja is. Karcsi teljes egészében ilyen.

Tehát 2011. szeptemberében a huhogók szerint el kellett indulnia a suska szétesésének. Csak változás kezdődött, ami a tagok számának növekedésével járt. Amina lelkesen szervezett helyet a találkozóknak, támogatta az újakat, Juli továbbra is – immár egyedül – autózott Marócról. Minden ment tovább. Innen már magam is kicsit felelősebbnek éreztem magam, úgy gondoltam, mostantól sokkal inkább rajtam is múlik, milyen lesz a suska. Egyre több helyen, többeknek beszéltem róla. Sokan érkeztek az én meghívásomra, ajánlásomra… igyekeztem Karcsi szellemében elmondani a tudnivalókat.

Ami hiányzott, az a szűrő. Mert ahogy bővült a kör, mindenki mást hallott. Egyre inkább háttérbe szorult a havi alkalmak találkozó-bemutatkozó jellege, a „piac” viszont pörgött. Hiába született meg a suska-könyv, ez nem lett olyan elterjedt, mint kívánatos lenne. A suska szelleme így most palackba zárt szellem .

Mi változott meg? Többen lettünk, újabb színek jelentek meg, de… nagyon sok értékes ember vált passzívvá. Ehhez – úgy vélem – nincs köze Karcsi dimenizó váltásának. Ez egy jelenség. Ha valaki nem találja meg közöttünk azt, amit keres, nyilván elmegy. Ha nem azt találja itt, amire számított, akkor is elmegy. Ha csak azért jött, hogy szaglásszon, körül nézzen, mi ez, akkor sem biztos, hogy marad. Ha kényelmetlen számára, amivel itt szembesül, akkor elmenekül.

Negyedik felvonás

(Suskapiac – bolhapiac?)

A bolhapiacosodás talán mindig is jelen volt a havi találkozókon. Ami a jelenlegi perzsavásárt illeti, az azért riasztó, mert az értékek tűnnek el… és a gagyi gyarapszik. Természetes, hogy mindenkinek vannak olyan holmijai, amik értékesek, csak éppen feleslegesek – egy költözés, egy életforma váltás vagy bármi más ok miatt. Ezeket szemétre hányni, vagy kétes fillérekre váltani kár, ha van, ahol jobban megbecsülik.

Ebben miért sérül a suska szelleme? Jó kérdés. A suska célja, ha emlékezetem nem csal, az adósságpénz használatával szemben a pénzkibocsátás jogának visszavétele. Megérteni, hogy a pénz eszköz, amely korlátlanul áll rendelkezésünkre. Megérteni, hogy pénzt csak értékteremtő tevékenységgel lehet csinálni. A semmiből nem keletkezik semmi! Könyvelőkre, biztonsági őrökre, ügyvédekre, bankárokra egy jól működő rendszerben nincs szükség, ezek nem értékteremtő minőségek. (Ma talán ezek a csoportok élnek a legjobban)

Mi az érték? Ki állít elő értéket? Aki az alapszükségleteket elégíti ki – élelmiszert termel, állít elő, ruhát és cipőt készít, tisztálkodó és tisztítószert készít. Megműveli a földet, állatot nevel, varr és javít valamit… Ezt tudjuk. Aztán még mi? Aki tanítja a felnövekvő generációt vagy a társait – lehet úgy, hogy könyvet ír, előadásokat tart, képeket fest, egy jobb életet él, hogy példát mutasson. Gyógyít vagy segít másoknak értéket teremteni. Bármi, amihez önmagából ad egy részt. Teremt. Ha ezt bele tudom tenni, akkor rendben vagyok. Mert ez az élet és az emberi közösség lényege. Teret hagyni a többieknek is, kilesni az igényeiket és hozzájárulni, hogy megkapják, amire szükségük van.

Ami nem a suska: noha elhangzott korábban is, hogy a suska hozzásegíthet, hogy olyan dolgokat is megengedhess magadnak, amit nem tudsz megengedni a hitelpénz hiánya miatt, ez nem azt jelenti, hogy innen „hitelezel” magadnak. Ez egy félreértett gondolat. Amire magamnak kellett rájönnöm, hogy lehet hitelre vásárolni (akár suskában, akár forintban), de a hitelt minden esetben vissza kell fizetni. Széchenyi mondta: „Hitelt ne végy, s ne adj!” – bár ő maga kardoskodott amellett, hogy a gazdaságban legyen hitel, mert ez jelenthet fejlődést. Ugyanakkor ez csak az értékek átáramlását jelenti és nem a semmiből teremtett (mai gyakorlat szerinti) hitelezést.

Segítsd az áramlást!

Ötödik fejezet

(Bolhátlanítás után)

A januárban elindult folyamat részeként már másodjára szerveződött a suskapiac úgy, hogy mindenki csak saját készítésű vagy új holmival érkezhetett. Ennek az lett a hozadéka, hogy a tagság egy része lemorzsolódott és saját piacteret szervezett magának. Noha senki nem tiltotta ki őket innen, hiszen csak annyi volt a kérés, hogy a havi találkozók „abszolút” piac jellegét szüntessük meg. Egy részük úgy gondolta, hogy élesen el kell válniuk, ez azonban az ő döntésük volt.

Így kényelmes és nyugodt körülmények között beszélgettünk előbb a kemény mag, majd a kicsit bővülő kör, ismét bemutatkozás és előre vivő beszélgetés zajlott. Ott volt Izabella is, akit jobban a Perszo-Café beszélgetésein ismertem meg. Most személyesen is kicseréltük a gondolatainkat, elsősorban azt hangsúlyozva, hogy a kereskedésnél fontosabb az egyensúly, amikor egy kapcsolatban – és ez akár egy közösség esetében is igaz lehet – nem az azonnali elszámolás a lényeg, hanem, hogy mindig viszonozzuk a másiktól kapott energiát. Nem is kell suska, nem is kell értékegyeztetés sokszor, mert mindig érezhető, mikor borul az egyensúly, mikor van az az érzésem, hogy megint többet adtam, mint kaptam, mert hosszú a viszonzás nélküli időszak, vagy rendre elmarad.

Közben megszületett az Alapítók Szándéknyilatkozata, ami egyfajta hiánypótlás volt. Talán vannak benne dolgok, amiket lehetne bővíteni, kiegészíteni, de egyelőre egészen jól funkcionál. Nem jó elveszíteni azokat, akik korábban már csatlakoztak, csak azért, mert nem állítanak elő saját terméket, azonban senki sem tiltja, hogy ők is visszatérjenek.

Alapítói Szándéknyilatkozat

Suskakör – alapítók szándéka

A suskakör célja olyan közösségi tér biztosítása, melyben az egyén kibontakoztathatja kreativitását, képességeit, olyan termékek és szolgáltatások létrehozásával, melyekre a kör tagjainak szüksége van. A suskakör azon hasonlógondolkodású egyének találkozóhelye, kik tenni is akarnak saját jólétükért, fejlődésükért. A suskakör elismeri az egyén és ezáltal a közösség értékteremtő képességét, ily módon, támogatja a helyi termelés fellendülését és ösztönzi a személyes kapcsolatok kialakulását. 

Suskát használó Egyén hitvallása:

Az életcélomnak – a tapasztalatszerzésen, tetteken keresztüli – önismeretet, a tudatosságom emelkedését tartom, hogy a bennem létrejövő változás megváltoztassa a nem tetsző külső világot. Én vagyok a suska forrása, ha szükségem van rá megteremtem. Fedezete a saját, értékteremtő képességem, a munkám. Felelős vagyok magamért, tetteimért és az univerzumomban megjelenő társaimért. Tudom, hogy szabadságom felelősségvállalásom mértékéig terjed ki.

 Suska, mint fizetőeszköz

Saját pénzünk a suska. Elfogadásának bizalmát az teremti meg, hogy a tagok ismerik egymást, és bíznak egymásban. A csere alapja a BIZALOM, bízunk magunkban és bízunk egymásban.

Nincs központi könyvelés. A két fél megállapodásán alapuló elszámoláshoz csekkfüzetet használunk, így biztosítva a rendszer legnagyobb szabadságát, és egyben az egyéni felelősségvállalás legnagyobb mértékét is. 

 ezvanjuli, Tigram, Zsac, Zsuska

Ami felmerült – már sokadszor, és talán ezt a szándéknyilatkozatban is meg kellene jeleníteni – hogy az alapszükségletek biztosítása lenne az elsődleges cél. A gazdaság azon alapszintje, ahol az élelmiszer, a napi szükségletek, benne a ruházkodás, az eszközök javítása, az ehhez szükséges tevékenységek megjelenése.

Óriási félreértés történt. Sokan, akik rendszeresen jártak a piacra, de nem saját terméket hoztak, hanem használt holmit – ami egyébként értéket képviselt, nem is kicsit – elmaradtak a havi budapesti találkozóról. Hogy valaminek változnia kell, az egyértelmű volt. Függetlenül attól, hogy a hely milyen – és erre sokszor éppen azok panaszkodtak, akik „bolházni” jöttek, de főként árgus szemekkel figyelték, hol van érték, ennivaló, zöldség, méz, magvak, kozmetikumok, szappan, amire a használt holmijukat cserélhetik… miközben maguk ehhez a részhez nem tettek hozzá sokat, esetleg éppen semmit.

A piac szelleme uralta a találkozókat, a mohó szerzésvágy, ami erősen emlékeztetett arra, amikor először érkeztek nyugati cuccok az országba, és mindenki első akart lenni, mindenki elsőként akarta birtokolni ezeket. Mindegy, milyen áron. Vagy elsők akartak lenni egy új multiáruház megnyitásakor, hogy az akciós cuccokból bespájzoljanak. Vagy erejükön felül tartalékoltak dolgokat, amikre egyáltalán semmi szükségük sem volt, csak azért, mert olcsó volt.

A baj a szemlélettel van. A suskakör nem azoknak szól elsősorban, akik hiányzó forintjaikat akarják itt kipótolni. Miért nem? Mert a kulcsszó itt a HIÁNY. A nincs, a szükség, sőt SZŰK-SÉG. A suska pedig alapból a bőségről szól. Arról, hogy bármennyi rendelkezésemre áll belőle, annyit teremtek, amennyire éppen szükségem van. Fedezete a munkám, a kreativitásom, az értékteremtő képességem. Ezért a mások szükségleteiből indulok ki. Mire van szüksége a közösségnek? A közösség egyes tagjainak.

Annyira a fogyasztásra vagyunk kondicionálva, hogy csak arra gondolunk, mi kell nekünk? Sokan nem teszitek fel magatoknak a kérdést: mi kell a közösségnek? A suska nem a forintot helyettesíti a zsebetekben, hanem egy újfajta kapcsolatrendszert kínál. Találj rá arra, hogyan kaphatod meg ami neked kell , ha nincs forintod, de van két kezed, némi tudásod. Gondolj bele abba, hogy egy nap egyszerűen nem lesz forint (pénz), mit teszel akkor? Meddig lehet a meglévő cuccok értékét élelmiszerre, ruhára és egyéb szükséges holmira cserélni. Mennyit ér egy ilyen „piacon” a használt holmi? Kezd elfelejtődni a jegyrendszer, a háborús élelmiszerhiány.

Amikor felvetődött, hogy a havi suskapiacon – amit én már a kezdeteknél sem szívesen neveztem piacnak – mindenki a saját termékével és szolgáltatásával jelenjen meg, sokan megfutamodtatok. Valójában senki nem üldözött el senkit. Mindössze annyi történt, hogy megfogalmazódott egy igény. Talán sokkal többünkben, mint ahányan ennek ténylegesen is hangot adtak. Gondoljatok bele: a használt holmi, a nekem már nem kell, de neked éppen erre van szükséged, egy nagyon fontos szükségletet elégít ki. Ha nem is vált még általánossá, de erre haladunk, hogy nem szeretjük, ha még értéket képviselő használt cuccaink a szemétbe kerülnek.

Ami kényelmetlenné vált, hogy azzal a szellemiséggel – amit akár a suska szellemiségének is hívhatnánk – nem volt összeegyeztethető az tülekedés, könyöklés, a valódi értékek azonnali lerablása, amivé a havi piacok váltak.

Kezdetben a suska találkozók menetrendje a suska bemutatásával, a résztvevők bemutatkozásával és a kérdések megválaszolásával kezdődött, majd ugyan abban a térben kezdődhetett a piac, a csere-bere. A beszélgetések fontosak, hiszen a régebbi tagok így ismerhetik meg az újabbakat, akik a körbe kívánnak csatlakozni, az újak pedig így tanulhatták meg a régiektől a játékszabályokat. A játékszabály pedig nem törvény, rendelet és más efféle, hanem egy mindenki által önként elfogadott elv. Valójában ezek olyan „szabályok”, amik a józan ész alapján mindenfajta közösség számára létező elvek.

Amikor az alapítókban megfogalmazódott, hogy a közösség nem abba az irányba megy, ami a suskakör létrehívásának eredeti szándéka volt, ennek hangot adtak. Azt gondolom, nem csak ők, de sokan mások – közöttük magam is – úgy éreztem, nem ezt kerestem annak idején.

A diósdi kísérletem során felmerült, hogy rengeteg bevetetlen, megműveletlen terület van, ahol közös munkával lehetne termelni saját szükségletre zöldségféléket. Sajnálatos azonban, hogy mindenki csak vevő akar lenni, dolgozni senki sem akar (Egy család méretes kertjét ajánlotta, még hivatásos kertész is segítette volna a munkát). Pedig egy kerthez nem kell kertészmérnöknek lenni, gyomlálni, kapálni, gyümölcsöt szedni nem „szak”tudás, csak akarat kérdése. Úgy tűnik, teljesen a fogyasztásra állítottak rá bennünket. Hol van a 60-as évek kiskert mozgalma? Amikor nagy parcellákat osztottak fel és az egyetemi professzor, a könyvelő és a gyári munkás egymás mellett kapirgáltak, megtermelve a maguk szükségleteit, és jutott a szomszédságnak is. Hová lett ez a késztetés? (Erre ma egyébként nagyon jó választ adnak a közösségi kertek, a fővárosban pl. a Városi Kertek Egyesület hoz létre a kerületi önkormányzatok pénzügyi segítségével ilyen kerteket.)

A suska kísérlet. Kísérlet arra, hogyan lehetek egyre tudatosabb, kreatívabb, hogyan fejezhetem ki önmagamat a tevékenységeim által. Hogyan találhatok olyan emberekre, akik hasonlóan gondolkodnak, és másként, jobban szeretnék élni az életüket. Nem rabszolgaként, alkalmazottként, vagy vállalkozóként – ezek szerepek – hanem szabad, gondolkodó és tudatos emberként, békében és együttműködve a többiekkel. Mennyivel jobb, ha az alapvető szükségleteimben van választásom, hogy egy olyan termelőtől vásároljak zöldséget, vagy kozmetikumokat, olyan embert hívjak segítségül, ha munkás kézre van szükségem… de folytathatom a sort egyéb dolgokkal is, például egy fotósra, autószerelőre, ezermesterre.

A kaláka egykor természetes volt. Annak idején mi is így építkeztünk. Közösen. Jöttek a barátok, a családtagok, és ástunk, kevertük a betont, közben a bográcsban főtt az étel, a hozzávalókat közösen adtuk össze. Aztán elkészült a ház, és mentünk a másik családhoz, ástunk, kevertük a betont, közben a bográcsban főtt az étel… és jól is éreztük magunkat. Aztán a költöztetőbrigád következett. Óriási rutinjuk volt a fiúknak, csomagolásban, pakolásban, szervezésben. A teherautót kölcsönadta a munkahely… A benzinre összedobtuk a pénzt. Beköltözés után a társasházban közösen csináltuk a kertet, játszóteret a gyerekeknek. Ha valakinek nagyobb munkája akadt, mentünk. Együtt. A család állta a napi ételt, és soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy pénzre váltsa mindezt. Az elszámolás nagyon egyszerű volt: ma te segítesz nekem, én ezért ellátlak minden földi jóval, amit adhatok, aztán cserélünk, nálad dolgozunk, és te etetsz bennünket. Tehát volt egy azonnali „fizetség” és egy kis kötelezettségvállalás, hogy ha neked kell, akkor én is megyek. A suskakör alapja ennek a kiterjesztett változata. Nem néhány közeli barát/szomszéd, hanem egy egész közösség, akinek a tagjai jól ismerik egymást, megbíznak egymásban, és akár az ország legtávolabbi csücskében is találsz olyat, aki választ adhat a te problémádra, és nem lehet akadály, hogy éppen nincs meg rá a forintfedezeted, mert van rá másfajta fedezeted: a saját munkád, a kötelezettségvállalásod, hogy viszonzod, amit kaptál. Egyensúly van.

A beszélgetésekre – aminek a suska bemutatása, egymás megismerése, a kérdések megválaszolása volt az értelme, különösen azok számára, akik hallottak valamit, és gondoltak valamit erről, de nem tudták a lényeget – egyre kevesebben jöttek, mert féltették, hogy lemaradnak a „piacról”, nem lesz majd helyük, ahol a portékájukat kirakhatják. Sokan úgy jártak közénk, hogy soha ilyen beszélgetésen nem vettek részt. Úgy jöttek, mint egy átlag piacra… még azt is sérelmezték, hogy némi hozzájárulást kell fizetniük – forintban – a hely bérleti díjához. (Amúgy, szerintem nem sokan gondoltatok még bele, hogy mennyi is az a 300 Ft. S talán azok voltak a leghangosabbak, akiknek a füzetében a mínuszok gyűltek, és nem találták meg az egyensúlyt sosem.)

Azt soha senki nem mondta, hogy a havi „suskapiac” kizárólag a kereskedésről szól. Ezért is éreztem úgy már a kezdetekkor is, hogy nem teljesen jó ez a megnevezés. Amikor a saját nappalimban, Diósdon először tartottam helyi találkozót, megcélozva a környéken élőket, kialakítottuk azt a szokást, hogy az egész találkozó inkább egy kis vendégségre hasonlított. Beszélgettünk, ismerkedünk, az újonnan érkezőknek bemutattuk, mit is csinálunk mi (ez 2010-2011-ben volt), gyorsan lebonyolítottuk a cseréket, majd kivonultunk a falatnyi konyhámba, és megkezdődött az eszem-iszom. Az alapot persze én adtam, általában volt tea-kávé, kenyér, zsír, hagyma… de az érkezők is ráéreztek arra, hogy ez itt más, hoztak valami csekélységet: gyümölcsöt, rágcsálni valót, egy kis édességet a közös asztalra. Nagyszerű beszélgetések alakultak ki, és sokan ma is aktív tagjai a suskakörnek azok közül, akik ott találkoztak először vele.

Azt sem mondta senki, hogy a cseréket csak itt lehet lebonyolítani, bárhol és bármikor megtehetitek és teszitek is. Csak sokkal könnyebb, ha van egy alap: ismered azt, aki megkeres, tudod ki ő, találkoztál már vele, beszélgettél… a suska alapja a bizalom, a bizalom épül a személyes találkozások és beszélgetések során.

Sokatokat hiányolom, mert ha egy pillanatra el tudnátok engedni ezt a kereskedést, mindannyian gazdagodnánk. Ha újra jönnétek a találkozókra, beszélgethetnénk. Lenne egy közös asztal, ahová mindenki tesz valamit, és ahonnan mindenki mértékkel vehetne ételt-italt – nem fizetségért, csak azért, hogy ne üljön ott üres gyomorral. Megismervén egymást egy kicsit jobban, talán új értelmet nyerne a suskakör számotokra és számunkra. A beszélgetésekben tisztázódhatnak a félreértések… Ami a szabályokat vagy nemszabályokat, az egyéni felelősséget, a tudatosságot illeti például.

Egyébként nekem nagyon tetszik, hogy alakulnak a kis suskapontok és helyi piacok, meg van már suska majális… az csak az időpontok miatt van, hogy még nem jutottam el egyik helyre sem.

A piszkos anyagiról meg így gondolkodom: akinek anyagi gondjai vannak – és mostanában azt hiszem sokunknak vannak – az sosem fogja tudni suskából kipótolni a jövedelmét, különösen nem régi tárgyak áruba bocsátásával. Durván fogalmazva: a suska az elsődleges értékteremtés helye kell, hogy legyen, ahol kipróbálhatom magam, megismerhetem a félelmeimet (pl. az anyagiak hiánya miatt érzett félelmemet), feldolgozhatom, és visszatérhetek a forintos világba ezzel a tapasztalattal. Megtanulhatom, milyen módon, és kiknek a társaságában tudom megteremteni az élethez szükséges anyagi fedezetet. A helyzet a suskakörben sem fog megváltozni, amíg gyűlnek a használt tárgyak, és nem teremtődik érték, amire mindenki vár. Aki távol marad a beszélgetésektől, még az esélyét is elveszíti, hogy megváltozzék a szemlélete és a viszonya a pénzhez. Ha téged stresszelnek a beszélgetések, magadban kell megvizsgálnod, miért váltja ezt ki belőled. Nekem éppen a suska mutatott utat: ahogyan megtanultam, hogyan teremtsek suskát magamnak, olyan készségek birtokába jutottam, amelyek a forint teremtésben is segítenek. Azt is megtanultam, hogy nem kell mindent készen megvennem, nem kell mindent egyedül csinálnom…

Köszönöm, hogy elolvastad!

Segítsd az áramlást!

(Utólag szerkesztve: 2023-2024, okulásul)

Miért lettem Suskás?
Scroll to top